Ha azzal a személlyel vagy csapattal dolgozhatunk együtt, akinek a munkásságán felnőttünk, az mindenképpen egy álom megvalósulása és ezt most tapasztalatból mondom. Ebbe a szenzációs helyzetbe került a korábban az Egyesült Államokból kitiltott, valamint az erős gyógyszerfüggőségét is leküzdő Madchild, akit a Swollen Members csapatából is ismerhetünk.

Emberünk összetéveszthetetlen orgánuma párosul elméjének (jó értelemben vett) bomlottságát visszaadó hyperzord beatekkel, melyek nagy részét a Swollen Members-beli tettestárs, Rob the Viking követi el Madchild alá. Az utóbbi években egyre több C-Lance bombát reppel meg, könnyedén azonosul a Vinnie Paz-ék alá is sűrűn zenélő fiatal producer nyakcsigolyákat átmozgató bangereivel. Leginkább a Madchild Monday névre keresztelt, több mint tíz “adással” a YouTube-on jelentkező single track sorozat beatjeit pakolta az éles reppek alá.

Evidence producerelésével készült Madchild legsötétebb órája

Madchild legutóbbi albumát egyetlen ember producerelte, aki nem más mint a Dilated Peoples mindenese; Evidence. Mikor meghallottam, hogy közös lemezen dolgoznak, már akkor tudtam, hogy nem sokkal később bizony az a vinyl is a gyűjteményem részévé fog válni; később így is lett természetesen. Két igazi egyéniség közös munkájáról van szó, mely a The Darkest Hour, vagyis a legsötétebb óra címet kapta (még ha az album hossza nincs is annyi), ez a sötét hangulat végig is vonul mind a 14 trekken.

Write It Down

Rögtön az első trekknél (Write it down) elsötétül a szoba és rémisztő, hideg árnyak vetülnek a falra miközben hallgatjuk, de valahogy mégis élvezetes, mint egy félrészeg szellemvasutazás. A beat pont olyan, mint amit Madchildnak találtak ki, pontosabban talált ki Evidence s milyen jól tette! Ez volt az első trekk, ami kijött a lemezről, a Madchildnál megszokott minőségi videóklippel. A videóval kapcsolatban említenék meg egy kis személyes élményt az első számmal kapcsolatban: miközben ez a trekk szólt, véletlenül rákattintottam egy újfajta brazil “zombi” drog hatása alatt lévő “hölgy”-ről készült videóra. A képsorok alá tökéletes soundtrack-ként passzolt be a zene.

Evidence beat-je zseniális, egyszerű, odavág, a billentyűs téma viszi a trekket, mely a refrén alatt és itt-ott kiegészül némi synth layerekkel, a bassline is elég simple. Nagyon jól adagolva rövid, kb. két sornyi change up-ok is díszitik a viszonylag monoton dallammenetet. Az egyik kedvenc momentumom, amikor a második és harmadik verze közötti bridge-ben beköszön Chewbacca kedvesen gonosz macska változata is, miközben egy groteszk törpe nő egy Kavookie nevű rágó ízű jégkrémet akar ránk sózni. (ezt tényleg leírtam?!!) Ideje rátérni a következő trekkre.

Imaginary Tears

Az Imaginary Tears egy remek példa arra, hogy mennyire egyszerű és mégis összetett zene a hip hop. Az előző trekk végén hallhatjuk azt a gitárdallamot, ami valószínűleg egy réges régi blues hanglemezen lapult, egészen addig, míg Evidence kitúrta valamelyik antikváriumban, majd basszus gitárral feljátszotta és már kész is a beat gerince. A ritmus végigpumpál a nóta végéig, a dobok nem is annyira hangsúlyosak, egy masszív rhode kísér végig, illetve további gitár díszítések teszik teljessé a beat-et.

Body Bag feat. Domo Genesis, Oh No

A folytatás (Body Bag) követi a receptet, ebben a főzetben már kicsit kevesebb az összetevő és nyersebbek az alapanyagok. A dob brake tompán, lomhán, de mégis mocskosan csapatja a tam tam-ot, főszereplőnk, valamint két illusztris vendége (Domo Genesis és Oh No) számára.

Broken Record

Mikor meghallgatunk egy lemezt általában egy-két lejátszás után kialakulnak a kis kedvencenink, amiket előszeretettel nyomatunk egymás után többször is, vagy éppenséggel sűrűbben tekergetjük felfelé a volume potmétert. Az extraság akkor van, amikor már vagy hetedik, nyolcadik alkalommal hallgatjuk meg a lemezt és akkor “üt” be egy újabb nagy kedvenc, amiről korábban nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hatással van ránk. Idáig sok esetben sajnos el sem juthatunk, mivel annyi zene szakad ránk mostanában, hogy idő sincs jobban megismerni egy albumot, már habzsoljuk is a következőt, nem tud beleivódni az ember lelkébe eléggé. Ennek okait hosszasan lehetne tárgyalni, de az önmagában megérne egy hosszabb írást.

A The Darkest Hour-on számomra a szélső pályán majdnem a teljes mezőnyt elverő trekk a Broken Record lett. Eleinte talán kicsit unalmasnak és szürkének tartottam, de mikor megvettem a vinylt (helytelenül: bakelit lemezt) és feltettem, akkor kaptam fel a fejem, hogy “aztajóóóó+!%$ř#)”-t neki! Nagy szerepe volt ebben a bassline részletes felfedésének, mely tényleg csak a lemezjátszón szólalt meg azzal a jelenléttel, ami igencsak megcsinálja a kedves zenehallgatót. Olyan zsíros, hogy nem ketté, de szinte feláll tőle az ember füle. A dobok ismét retkesek, a leghallószerv-barátibb értelemben. Semmi hihat csak egy tamburin, mindegyik pergőn illetve időnként egy-egy szakaszhatáron a ride. A billenytűs cuccok kicsit az első trekk flessét hozzák, de ez valahogy mégis más borzongás. Klippes cuccról beszélünk ismét, (van jó pár a korongon) a videó ötletes, bár én kicsit beszédültem tőle.

Double Tap feat. A$ton Matthews & Fashawn

A Double Tap egy igazi boom bap shit, igazából leginkább a 2013-as Swollen Members Beutiful Death Machine című nagyon durva lemezén lévő beatekre hajaz. Igazi régi vágású muzsika monoton, odavágós dobképlettel és beteg hangmintákkal, valamint patent vendég MC-kkel. Bassline szinte nincs is, csak időnként ádázkodik be a bass a hangképbe, de mindig jó időzítéssel. A szám végén lévő kis zongorás outro átvezet minket egy még sötétebb, keserűbb oldalra.

Badchild

Badchild érkezik és számol be az elmúlt év őt ért megpróbáltatásairól, konkrét eseteket, történésket nem tereget ki, inkább az események által bekövetkezett lelki állapotait írja le, melyre tökéletesen illik Evidence beatje. A snare ismét egy üres vegyszeres hordó tetejét ütlegelő gumikalapács hangja, ami tökéletesen ül a trekken végigvonuló Marianne Faithfull vokálmintán:

“I feel bad”, “So bad”, “Though I ain’t done nothin’ wrong, I feel bad.”

Valójában zeneileg egy hosszú refrén a trekk, Madchild Ghostface Killah módjára tolja végig a reppjét, miközben a beatben folyamatosan ott az énekhang, mely megállás nélkül a depresszív hangulatot nyomatékosítja. Érdekesség még egy visszatérő bizonyos hangminta, amit először Pete Rock és C.L. Smooth 1994-es The Main Ingredient albumán hallottam a Carmel City című trekkben. Később kiderítettem, hogy Hugo Montenegro 1969-ben kiadott Dizzy című trekkjéből van a minta és még számos rap trekkben viszont hallhatjuk (7L & Esoteric – Speaking Real Words, Large Professor – Ulitimate). PR a szám végén szétszkreccseli ezt a hangot nagyon nem piti módon! Itt eredetileg verze-refrén határ jelzőként használta EV Madchild simán átteppeli ezeket a határokat. Tökéletes a trekklistába illesztés, 7. szám, pont az album felénél járunk, itt kell megfordítani a B-oldalra a lemezt, mintha egy könyvet olvasnánk, ahol egy fejezet lezárul a mélypont után és várjuk, hogy a főhős miként boldogul a továbbiakban.

Corleone feat. Evidence

Aki most valami felhőtlenül happy folytatásban reménykedett, mondván, innen a mélypontról már csak felfelé van, az igencsak meg fog lepődni a következő songnál. Ha egy film lenne ez a szám és magyarra akarnánk fordítani az amúgy nagyon bonyolult címet (Corleone), akkor én biztos, hogy a Gengszter gázolás címet adnám neki. A dudáló autóra, majd becsapódásra emlékeztető hangminta folyamosan arcba vágja a hallgatót. A dobok alá beatbox loopot layerezett Evidence, melyen elég dark saw synth cuccok húzódnak végig, melyet a bassline is követ végig. Végre egy teljes verze erejéig hallhatjuk EV-et rappelni, a szám végén pedig, többek közt Snoop ” Big Boss” mintáját karcolja szanaszét a DJ legenda, DJ Revolution.

Cold Rush

A fordulatot a következő trekk (Cold Crush) hozza el, megtöri az eddigi nagyon sötét hangulatot (persze csak átmenetileg). Kiemelném a snare csákányütés szerű hangzását, vadnyugati filmekben lehetett hasonló hangokat hallani, amikor a vonatsíneket fektették. Refrén nincs is igazán, csak kb. 2 sor a verzék után, ahol a szétdarabolt hangmintára kerül némi zongorás fűszerezés.

Club 33 feat. Alchemist & Evidence

A folytatásban ismét 180 fokot fordul a sztori zeneileg legalábbis. Talán a legelborultabb beat a lemezen (Club 33), persze, hogy ismét jön Evidence egy verzére és hozza Step Brotherjét is, Alchemist-et egy 16-osra. A beat egyébként annyira máktea illatú, hogy akár Alchemist is csinálhatta volna. Szó sincs boom bap-elésről, a lábdob a helyén most is, de snare pl. nincs is, hihat-ek és shaker-ek viszik a ritmust egyéb perkákkal kiegészülve. A főtéma ismét egy jól eltalált vokál hangminta, meditatív jellegű muzsika, az esőerdőből. Eleinte idegesített, de később már egyre jobban megtetszett az a trópusi madárhangra emlékeztető hangeffekt, ami kb. 8 soronként riadót fúj, nehogy túl mélyre merüljünk a szeánsz szerű trekk hallgatása közben.

Land feat. Illmaculate

Mint ahogy a Clubb 33, úgy a Land sem tartozott kezdetben a kedvenc trekkjeim közé, sőt skippelős státuszuk volt, de kb. 3. hallgatás után már ütöttek, ahogy illik. A Land című trekk számomra a Wu Tang flesst hozza zeneileg (tuti, hogy ez lenne RZA kedvence). A zongora hangminta egy kb. ’60-as évek-beli zenéből, az egyhangos bass, a vokál minta, a snare filmes csapóra emlékeztető hangja, hihat nincs is. Ezek alapán, ha rádióban (nem, nem a Nóta FM) hallanánk először, talán meg is lepődnénk, hogy pl. nem Method Man kezdi az első verzét, hanem egy vendég eladó Illmaculte, aki egyébként elég jó választás volt Madchild részéről.

Black and White

Black and White: Na, ez sem egy egyszerű trekk! Érdemes klippel együtt hallgatni először. Én speciál tátott szájjal és füllel ültem a gép előtt és párszor még lementek a képsorok, mire fel tudtam szedni az állam a földről. Parádés a videóklip, illeszkedik a hangulathoz teljes mértékben, egyben van a cucc nagyon, akár címadó trekk is lehetne.

Ismét vokál hangmintára építkezett EV, itt már sokkal erőteljesebbek, mocskosabbak a dobok, a bass is odavág. Érdekesség, hogy a szabványtól eltérve itt a lábdobok és a pergő vándorol a sztereó képben jobbra-balra, felváltva de mégsem 100%-ig kipanorámázva.

Drama

Következik a Drama, ami egy tipikus Dilated Peoples aranykorát idéző zene a 2000-es évek hangulatát idézve. Evidence le sem tagadhatná ezt a beat-et, erről árulkodik a dobképlet valamint, a kedvenc lábdobja. A refrént DJ Revolution pengeéles szkreccsel gyilkolja szét, miközben Jeru Da Damaja legendás sorait húzza.

All I Know feat. Krondon & Evidence

Az album záró trekkje az All I Know kezdetben egy kicsit talán nehezebben emészthető, de mire elérünk a lemez végére, addigra már simán befogadhatóvá, élvezhetővé válik. Vokál hangmintából itt is kapunk bőven az arcba, kicsit talán többet is mint kéne, de a west side-i haverok Krondon és Evidence vendégszereplése elsörpi az aggályokat.

Összegzés

Összességen elmondható a The Darkest Hour-ról, hogy egy kiemelkedő lemez, minden trekkje szerethető valamiért. Madchild személye megosztó ugyan a hip hop körökben, de flowja és lirikális tudása és zenei ízlése számomra megkérdőjelezhetetlen, amit ezen a lemezen ismét bizonyított.